Isaszegi népviselet

Isaszegen a népviselet eredete nem nyúlik vissza több száz évre, legfeljebb a 19. század közepére. Arra az időre, amikor a jobbágyság megszűnésével a szabad parasztság megszabadult a még a viseletet is szabályozó földesúri kötöttségekről, és megvásárolhatták a helyi kereskedők üzleteiben felkínált anyagokat.

Isaszegnek a 19. századi honismertető leírások szerint jelentős szlovák népessége volt. A község földesura 1735-ben szlovákokat és közel 50 lengyel családot telepített jobbágyai mellé. A 20. században jelentős változások történtek: a foglalkozás, az anyanyelv, a lakásviszonyok változásával módosultak a régi szokások. Leglátványosabban mindez az egykor egységes viselet megbomlásában mutatkozott meg.

A Budapestre utazó férfiak már a 19. század végén az akkor divatozó polgárira cserélték az egykori parasztit. A vasutasok az egyenruhát még ünnepnap sem vették le, sőt, ünnepi viseletnek számított.

A második világháború utáni években Isaszegen is kicserélődtek a mezőgazdasági eszközök, a feleslegessé váltakat megsemmisítették, amiként az épülő új házakba sem vitték be a régi bútorokat, az ósdit eltüzelték vagy eladták.

Hasonló sorsra jutott a régi népviselet is. A nők valamivel tovább hordták anyáik, nagyanyáik ruházatát, de a „kivetkőzés” az idők múlásával általánossá vált, az 50-es évek végére a népviseletet a fiatalabbak rövid idő alatt polgári öltözetre cserélték.

Amiképp a régi ruhát viselők száma folyamatosan csökkent, úgy fogyott azoké is, akik a szokásokhoz ragaszkodtak. A városias elemeket befogadó kultúra nemcsak a szlovák nyelvet szorította ki, feledésbe merültek a régi dalok, táncok, mesék, babonás hiedelmek is.

Férfi viselet

Az isaszegi férfiviselet az évszázadok divatváltásait az ország egyéb területeivel azonos mértékben követte. Alakulásában szembetűnő, látványos regionális különbség nem volt tapasztalható.

A legkorábbi, több évszázados vászonruha (len, kender) az ing és bőgatya viseletdarabokban maradtak fennt.

A török hatást mutató, 16-17. században elterjedt dolmány korábbi aba- és szűr- változatát később a posztódolmány váltotta fel.

A 18. században kialakuló „magyar ruha” része volt a posztóból készült, zsinóros(vitézkötéses) ujjas, a dolmány és a szűk szárú vitézkötéses ellenzős- vagy magyar nadrág. A parasztság a 19. század közepétől viselhette a szűk, vitézkötéses magyar nadrágot.

A mellény nem volt a jómódúak kiváltsága, ezért azt a parasztság már a „magyar ruhánál” korábban viselhette. A posztóból készült ujjatlan dolmány vagy dolmányszabású mellény jellemzője az állógallér + kihajtott gallér, a „császárvágás”, és a kötött paszománt- vagy a fém pitykegombok. A posztócsíkra felvarrt pitykesort a tágabb régióra (Galga-mente, Tápió-vidéke, Rákos-mente) jellemző módon, keresztbe átgombolással is hordták.

A 20. század elejére alakult ki a már kihajtott galléros, csípőt is fedő, duplaelejű, kétsorgombos kabát, a mándli. A mándliszabású ujjas lehetett egyszerűbb csontgombos vagy díszesebb paszománt zsinórozású és fémpitykés is, melyet felöltve, vagy vállra vetve dolmányként és menteként is hordtak. A századforduló után, először a vidéki urak- és a gazdatisztek, majd az I. Világháborút követően a parasztság körében is szintén általános divattá vált az angol eredetű (breeches) ’bricseszt’ nadrág.

A csizma, mely a 16. századi török hódítók útján került hazánkba, kezdetben csak a nemesség és a lovas katonaság lábbelije volt, de a 18. század közepétől a magyar öltözködés, s így a paraszti viselet meghatározó darabja lett.

Mivel a kalap az országos kalapdivatnak megfelelően változott, a 16-17. századi elterjedését követően, így volt ez a széles karimájú kerek kalap, a 19. századi pörge kalap (Kossuth-kalap), majd a 20. század gyári ún. iparos kalapjaival is. A férfiak téli fejfedője a báránybőr sapka vagy későbbi nevén kucsma volt.

Női viselet

A ruházat legfőbb jellemzője az anyagokat díszítő hímzéskultúra, mely a távoli múltban, a szlovák ősök örökségében gyökerezik, és mely sokszínűségével és formagazdagságával eltér a környék és más tájak motívumaitól. Különleges elemei a rózsák, a rózsabimbók, a kalászok és a margaréták. Gyakran alkalmaztak különféle gyümölcsmotívumokat is. A laposhímzés technikájával varrták ki, a széles öltéseket egy-egy rövid vagy hosszabb ráöltéssel fogták le. Gyakran kontúrozással emelték ki a virágokat.

Kötények estében kék alapon fehérrel kontúroztak.

Szoknya:

Felsőszoknya: kb.1 cm-es ráncokba szedve anyaga klott, hímzett szövet vagy brokát a kor és divat függvényében. Nem csak anyagában, de díszítésben is különbséget tettek az ünnepkor és hétköznap viseltek között. Ünneplő szoknyákra az aljától 11 cm-re bársony szalagot, csipke vagy zsinór díszt varrtak. Nagy ünnepeken az asszonyok kézi hímzésű apró piros vagy kék virágú (százvirágos) fekete selyem vagy szövetszoknyát öltöttek fel. Az alsószoknyák számát az alkalom határozta meg: hétköznap 2-3, ünnepeken 5-6 darab erősen kikeményített fehér alsószoknyát viseltek. Munkavégzéshez a fonákoldalon 10 cm szélességben bécsi pirossal szegett tarka alsószoknyákat vettek fel. Egy-egy szoknya elkészítéséhez 5 m anyagot használtak.

Kötény: A ruha mindenkori kiegészítője. Hétköznapi változata vászonból, az ünnepi fekete vagy kék festő anyagból készült. Az aljától 5-10 cm magasságra szalagszerűen, egyszínű fehér vagy sárga mintákat hímeztek. Korán megjelentek a virágok, de gyakori volt a geometrikus díszítésforma is. A hímzés 20-as években színesedett ki és ekkortól díszítették a kötény felső sarkait, valamint a megkötő végeit. Ez az egyetlen ruhadarab, amit varrógéppel hímeztek.

Félujjas ing: Nyári ruhadarab, melynek két fajtáját viselték:

1. Ún. rukávca széles ujjal, szintén gallér nélkül, könyék alatt érő 10-12 cm-es része lyukhímzéssel, fölötte bujtató pántban pertli, amivel a bőségét összefogták. A lyukhímzett részt erősen kikeményítve, visszahajtva viselték.
2. Szűkebb, egyenes ujjal, színes hímzéssel, gallér nélkül

Vállkendő: a 19. században és a 20. század elején valamennyi korosztály kiegészítő darabja volt. Háromszögletű szabással, hímzése, rojtozása is házilag készült. Csak ünnepi viseletként volt használatos.

 Pruszlik: A leggazdagabban hímzett viseleti darab. A tízes évektől váltotta a vállkendőket, a 20-as évektől kezdődött a virágkora. Szorosan testhez simuló szabással készült, a szabásvonal mentén körben, valamint a mell és hátrészen hímezve. Kezdetben egyszerűen, két-három színnel, majd az idő múlásával roppant gazdagon és színesen hímzett mellény. Helyi szokás volt a viselője nevének ráhímzése különleges betűtípussal.

Blúz: Szabása az évek során változásokon ment át. A legrégebbi darabok gallér nélkül, bevarrott, szűkülő ujjal készültek, hosszú derékrésszel. Anyaga fehér vászon, később szövet, flanell, kásmér. A változás a színes anyagok megjelenésével kezdődött. Elterjedtek a rövidebb, szoknya korcát takaró darabok, melyekre rákötötték a kötényt. A virágmintás anyagok miatt elmaradt a hímzés, de megjelent helyette a gallér és a szegőzés 2-3 cm szélességben a mellrésznél és a háton függőleges irányban. A fehér vászonblúzokat függőleges, szalagszerű hímzésdísszel tették ünnepiesebbé a gombolás két oldalán valamint a kézelőn.

Fejkendő: fehér kendőket háromsarkosan lyukhímzéssel mintázták, a középső sarokban virághímzéssel és viselőjének nevével díszítették. Megformázták és kikeményítve viselték. Sötétebb színű, 70×70 cm virágmintás kendőket, áll alatt kötve hordták.

Főkötő (csepec): Funkciója kendő alatti fejfedő. Az asszonyok a férjhez menetelt követően vették fel először és életük végéig meg sem váltak tőle. Otthon, vagy a mezőn nem viseltek felette kendőt, még rövid távon, az utcán is mutatkoztak csepecben, azonban  ünnepkor vagy templomban nem volt illő megjelenni benne.

 Bujdos: A fejfedők egyik legdekoratívabb fajtája, melyet csak a menyecskék viselhettek ünnepnapokon a koszorú levételétől az első gyermek születéséig. Legtöbbször selyemre több sorban varrt tüllszalaggal díszítették, a konty résznél masnira kötött selyem szalagot kötöttek rá. Ez a szalag előzőleg a vőlegény kalapját díszítette, a lakodalomban a mennyasszony tánc után a kontyolásnál került a bujdosra. Elöl lyukhímzéses betét díszíti.

 Zsebkendő: 40×40 cm méretű, körben vagy csak az egyik sarkában hímzéssel, névvel. Szélén horgolás, csipke, slingelés vagy lyukhímzés.

Gyöngysor: fehér színű, 6-8 soros

Cipő: Félcipő-magasszárú cipő, télen csizma